1. Fejezet-"Mindkettőnknek nehezebb lesz"

Sziasztok!
Ez az 1. rész, remélem tetszeni fog, ez az 1. blogom, ezért nem tudom, milyen lesz :) azért remélem olvasható lesz! :D
Írjatok légyszi kommentet, hogy tudjam milyen. Jót és rosszat is elfogadok. :)

Jó olvasást :)

Biztos vagyok benne, hogy minden embernek volt vagy van legalább egy legjobb barátja. Emlékszem nekem óvodában volt az első. Danielnek hívták, elválaszthatatlanok voltunk, de sajnos egy évvel hamarabb ment iskolába mint én. Bár voltak nagyon jó barátaim, de akkor is hiányzott. Végül mikor én is elkezdtem a sulit, ugyanoda jártunk. Egy iskolában voltunk, de nem volt ugyanolyan mint régen. Neki új barátai lettek, nekem is, de azért mindennap beszéltünk és még most is beszélünk egymással.-olvastam fel barátnőmnek  Sophinak.

-Milyen lett?-kérdeztem felvont szemöldökkel-Tetszeni fog az irodalomtanáromnak? 

-Szerintem jó.-mosolygott Sophi.

-De biztos? Nem akarok rossz jegyet kapni, 2 hét és vége a sulinak!

-Nyugi, biztos jó!-nyugtatott Sophi és átölelt-Ne stresszelj  már  ennyit, tök jó lett, ha meg a tanárnak nem tetszik, elmehet a fenébe...-röhögte el magát.

-Köszi Sophi rád mindig számíthatok!

-Mire való egy barát?-húzódott el tőlem.
-Lányok! Kész a vacsi! -kiabált fel anya az emeletre.
-Nálunk kajálsz?-kérdeztem Sophi.
-Hát ha nem zavarok.
-Dehogy zavarsz, anyu mindig sokkal több kaját csinál, mint amennyit megtudnánk enni.
-Megyünk.-kiáltottam le anyának.
Tíz perc múlva lementünk az emeletről, a konyhába, ahol bátyám már tömte magába a pizzát.
-Nekünk is hagyj!-fintorogtam az én drága bátyámra.
-Mert mi lesz ha nem?!-nézett rám avval az idegesítő nézésével.
-Ne tudd meg...-nyújtottam ki rá a nyelvem.
-Melody! Brendon! Hagyjátok abba!-kiáltott ránk anya, amikor már elege lett belőlünk.
-Biztos nem baj, ha itt maradok?-halkult el Sophi.

-Dehogy! Mindig ezt csinálják, neked is van bőven, nem én csináltam úgyhogy biztos ehető.-mosolygott anya.
-Kate te nagyon jól főzöl, mért mondod mindig azt, hogy szerinted nem jó?-kérdezte Sophi anyát, miközben leült a mellettem lévő székre.
-Hát kérdezd meg nyugodtan az én drága gyermekeim.-kacsintott anya-nem nagyon repdesnek, ha én főzök.
-Én?! Én sosem mondtam, hogy rossz amit csináltál!-emeltem fel egy kicsit a hangom.
-Nyugi Melody! De valld be őszintén, hogy nem vagyok egy nagy szakácstehetség.
-Én szeretem amit csinálsz-vettem lejjebb a hangerőm-de tény és való, hogy Brendon mindig kritizálja.
-Nem is igaz! Befoghatod!-ordított le a bátyám.
-Fúj leköptél...te disznó!
-Most már tényleg fejezzétek be!-emelte fel anya is a hangját-Szegény Sophi azt hiszi, hogy bolondokházába került.
Sophi csak szótlanul ült a széken, de láttam rajta, hogy kerek arcán egy mosoly terül szét, amiben egy iszonyatosan nagy nevetés próbál elrejtőzni.
-Na jó mindegy. Anya szerintem tök jól főzöl.-mosolyogtam.
-Köszönöm.-mosolygott anya is-Egyébként Sophi, hogy vagytok?
-Köszönöm jól vagyunk.
-És mikor mentek vissza Franciaországba?
-Holnapután. De a nyáron megint jövünk!
-Akkor jó! Remélem meglátogatsz majd minket.-mosolygott anya.
-Persze! Örömmel. Imádok itt lenni, itt mindenki olyan kedves.
-Tényleg így gondolod?-vigyorogtam rá-az  előbb is láttad mit csináltunk Brendonnal.
-Igen tudom, de akkor is, annyira jó itt lenni.
-Örülök, hogy szeretsz itt lenni, ez nekem csak jól esik.-majd anya arcán egy óriási mosoly terült szét.-Sophi egyébként ma volna kedved itt aludni?
-Örömmel, de nincs semmi olyan cuccom.
-Semmi baj, Melody ad neked mindent, fogkefe meg van három bontatlan.-mosolygott anya továbbra is-felhívom anyukád, addig ágyazzatok meg.
-Rendben!-válaszoltunk kórusban Sophival.

~ * ~

Már az ágyamban feküdtünk, ami egy óriásii franciaágy volt. Mindenről beszélgettünk, suliról barátokról, pasikról mindenről ami szóba jött. Már majdnem elaludtunk mindketten, de Sophi felült az ágyon és megszólalt:

-Melcsi alszol?

-Nem. Van valami baj? Szóljak anyának?-kérdeztem, kicsit megrémült hangon.

-Nem, nincs semmi baj, csak azon gondolkodtam, hogy lenne-e kedved kijönni hozzánk Franciaországba?Annyira jó lenne...-bár az arcát nem láttam, de éreztem, hogy elmosolyodott.

-Lenne, de még suli van.

-Persze persze tudom, de már csak 2hét és vége. Tök jó lenne, ha legalább 2 hétre kijönnél.

-Én is nagyon örülnék. De majd holnap reggel megbeszéljük anyáékkal.-húztam vissza fekvőhelyzetbe barátnőmet.

-Jujj de jó-ujjongott

-Halkabban, nem akarom, hogy Brendon felébredjen! 

-Jó jó, bocsi.

-Jó éjt Sophi!

-Köszi neked is Melody! 

Nem kellett 10 perc és már mindketten aludtunk is.

Reggel mikor felébredtünk, már ebédidő volt. Nagyon csend volt, csodálkoztunk is, mért nincs az a nagy rohangászás a házban, ezért lementünk.

-Anya! Apa! Brendon!

Senki nem szólt. Egymásra néztünk Sophival, és mindkettőnk tekintetéről ugyanazt lehetett leolvasni: Ezek meg hol vannak?

-Menjünk, együnk valamit, majd előkerülnek.-vigyorogtam Sophira.

Sophi csak bólintott egyet, és elmentünk keresni valami kaját. Mikor beléptünk a konyhában láttuk, hogy megvan terítve két fő részére és ott egy papírcetli is az asztal közepén. Felemeltem és felolvastam hangosan, hogy Sophi is hallja.
"Jó reggelt csajok! ;) 
Remélem jól aludtatok! Apa Brendon és én elmentünk vásárolni, kaja a tűzhelyen, ha éhesek vagytok melegítsétek meg! 
Sophi, ha hamarabb elmész mielőtt hazaérünk kellemes utat és vigyázz magadra :) 
Puszilom anyukádékat! ;)
Puszi!
Anyu!"
-Tényleg Sophi mikor mész haza?
-Kössz én is szeretlek, ha azt akarod menjek haza, csak mond, nem lábatlankodok itt nálatok.-mondta sértődötten.
-Jajj Soff nem úgy értettem! Ne haragudj!
-Jó, nem haragszom. Amúgy nem tudom, de nemsokára, mert holnap 10-kor indul a gép, és még össze kell pakolnom a cuccom.
-Kár...hiányozni fogsz...-mondtam lehajtott fejjel és könnybe lábadt szemmel-na mindegy együnk aztán hazakísérlek, ha gondolod.
-Ne Melody! Ne kezdj sírni!-emelte fel a fejem és a szemembe nézett.-nekem is nehéz, nagyon hiányoznak az itthoni barátok, de tudom, hogy mindig hazajövök. De ha te itt elkezdesz sírni, mindkettőnknek nehezebb lesz.
Láttam, ahogy a szemei könnybe lábadtak, de erősnek akart látszani ezért nem engedte őket szabadjára.
-Sophi...de...de...annyira hiányzol, és olyan nehéz....két éve nem találkoztunk. Most együtt voltunk két teljes napot és ennyi. Te visszamész Párizsba én meg itt maradok nélküled.-mondtam neki, de itt már kitört belőlem a sírás.
Sophi sem tudta magát tartani, ő is sírni kezdett.
-Melody nekem is nagyon nehéz, nem miattam vagyunk kint Franciaországban, anya és a pasija miatt. Nekem is mindig hiányoztok, ne tudd meg, mennyit sírok, de nem tudok mit csinálni.
-Ne haragudj...
-Semmi gond, te se haragudj.-nyögte ki Sophi, de a szája, már felfelé gördült.
-Kérsz egy zsepit?-vigyorogtam már én is.
-Elfogadok.
-Gyere menjünk enni, utána öltözzünk fel és hazakísérlek.
-Oké. Köszi.
Végül bementünk a konyhába. Sophi leült, én pedig megmelegítettem magunknak az ebédet.